Kedveskéim! Hol is kezdjem? Elmesélem legutóbbi kalandom történetét…
Megérkeztem egy zacskóban, bezárva, sötétben, hogy hova ne kérdezzétek. Jó jó, mi polipok alkalmazkodunk sokmindenhez, meg igen szűk helyekre is bepréseljük magunkat, de ami sok az sok. Én, Béla, egy zacskóban!? Megviselt az utazás, fáradt voltam, este volt. Lövésem sem volt hol vagyok. Hallgatóztam. Semmi. Fény. Semmi. Egyetlen biztos pont Országvándor barátom volt, az a puha hosszú valami, aki mellé szegődtem, hogy világot lássak, de hiába kérdeztem tőle hol vagyunk, nem válaszolt. Amikor már volt valami fény, kivett valaki a zacskóból. Azt hittem mind a 3 szívem szívinfarktust kap. Az a valami vagy valaki aki kivett, hááát, negyedannyi lába volt, mint nekem. Kicsit megsajnáltam… Később több ilyen furi valami vagy valaki is előkerült, összesen volt annyi lábuk, mint nekem. Furcsálltam a dolgot, de kedvesek voltak, megölelgettek, így előítéletek nélkül vártam mi fog történni. Előkerült egy vörös is, ő már egész jól nézett ki, 4 lábbal állt a földön. Országjáró társamat is kivették a zacskóból, ő is kapott simogatást. Azt mondták ez a nap az én napom lesz, majd a Bubi és Bogyó névre hallgató kétlábút, az Emma nevű vöröskét is bettessékelve egy naaagy fekete négykerekű bódéba elindultunk valahova. Most csak a társam dugták zacsiba, én a Bubi nevű kétlábúhoz szegődtem. Egyszer csak megálltunk, az anya névre hallgató kétlábú rátett egy kőre és feltartott egy tábla elé. Ezt olvastam: V Á S Z O L Y
Azt sem tudtam hova forgassam a szemeimet, mert végre olyan helyre hoztak, ami igazán nekem való. Anya Bubit próbálta a hátára venni, de Bubi a két lábával polipokat megszégyenítő módon volt képes kapálózni, mígnem anya feladta, mert valami olyasmit mondott, hogy egy polipot előbb betenne egy hálós szatyorba, mint Bubit a kendőbe. Végül ismét Bogyó kendőzött, én meg Bubival tartottam. Megmutattak nekem egy csodás tavat, polipoknak valónak tűnt, de a lábam nem engedték beledugni, azt mondták hideg. Végre én kerültem a középpontba, apa kattogtatott valami masinát, kétlábúék meg lelkendeztek mennyire fotogén vagyok. Éppen egy oszlop tetején pózoltam, mikor észrevettem egyedül maradtam. Azt sem tudtam hirtelen mit csináljak, kapaszkodjak vagy integessek, hogy hahóó itt vagyok, várjatok meg! Kétlábúak négykeréken távoztak. Kiabálni sem tudtam, egy mukk sem jött ki a torkomon. Egyedül maradtam. Már már kezdtem élvezni a magányt és hogy végre oda mehetek ahova kedvem tartja, mikor az anya nevű kétlábú örömében sikítozva rohant értem, nyakon csípett és betett a négykerekű bódéba. Ezután mutattak nekem egy még nagyobb tavat, a Balatont vagy mit, igaz messziről. Szerintem azért csak tisztes távolságból, mert be voltak rittyentve, hogy meglépek… Ismét pózoltam a kattogó masinának, had legyenek boldogok. Ennyi izgalom után elfáradtam. Kétlábúék búcsúzkodtak, megöleltek. Országvándor barátommal visszabújtunk a zacskóba és elszenderedtünk. Félálomban még hallottam hogy beszélgetnek. Ilyeneket csíptem el: holnap már máshol ébred, de jó volt…
Béla a Szent Jakab-forrásnál
A kis vörössel a Vászolyi Tónál
A képeken: Béla és Emma
Fotók: Magyar Gábor
Kötődő Körút 